Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy ha egy 20 fős yakuza csoport minden egyes tagja fejenként egy pisztolyt és egy katanát fog rám, a főnökük pedig westernfilmes zenére fenyegető tekintettel, lassítva közeledik felém, miközben két szelet szimpatikus makrélát lobogtat az arcomba, és azt suttogja: "Süsseeeeeed!", akkor sem fogok többet a lakásban makrélát sütni. Sőt, semmilyen halat. Hogy miért? Mert már jó pár nap eltelt azóta, hogy az Ayamétól kapott serpenyőben lelkesen elkészítettem a szójaszószos makrélát, és még mindig érzem a szagát. Köszönöm szépen, a makrélasütést a továbbiakban meghagyom az éttermes néniknek és bácsiknak.

Hétfőn bementem az egyetemre papírokat aláírni meg szokni a környezetet, és ebéd közben belebotlottam a professzoromba. Gondoltam, nem zavarom gondolataiban, elsunnyogtam egy másik asztalhoz, de egy perc sem telt el, és már ott csücsült előttem, mondván, nehogy már egyedül egyek. Beszélgettünk a kutatási témámról, az eddigi tanítványairól, könyvekről meg miegyébről, aztán bedobta, hogy épp azon pár napok egyike van, amikor be lehet menni megnézni a suli mellett elterpeszkedő Császári Palotát, úgyhogy menjünk együtt, körbevezet. El is indultunk, meg is néztük, de annyira csüggtem a szavain, hogy fényképet alig készítettem.

A következő nap, mivel nem volt semmi különös tennivalóm, gondoltam, rászánom magam, és letesztelem, mennyi időmbe telik biciklivel annak a 13.4 km-nek a megtétele, ami elválasztja az otthonomat az iskolámtól. Az eredmény: 2-2.5 óra, de ebbe bele kell számítani a GPS értelmezését, és néhány rossz felé fordulást. No de meglássátok feleim, eljön még az idő, amikor bűvös egy óra alatt érek be bicajjal a suliba. Mellesleg ilyenekbe lehet botlani útközben:

A héten még rengeteg mindent sikerült elintézni, mindenféle papírokat írogattam alá, diákigazolványt igényeltem (és azóta kaptam is), szereztem matricát, amivel igazoltan parkolhatom le a bicajomat a suli területén, küldtem jelentkezést a suli karuta klubjába, és részt vettem pénteken az első órákon is,melyeknek száma kettő,mind a kettő a témavezető professzoromé, de úgy igazán majd hétfőtől indul be minden. Ezt mondom, de a professzor már olyan mennyiségű könyvvel és cikkel látott el, amit csak horror mennyiségű kávé támogatásával lehet feldolgozni. Bele is kezdtem hétvégén, úgyhogy a szombatom a szobám csendes magányában telt, csak egy kis táplálékot szerezni ugrottam ki. Na jó, megfordult a fejemben, hogy elgurulok valahova bicikli-úrral (valaki adhatna nevet neki), de a néha rázendítő eső azt suttogta a fülembe: nem mész te sehova, leülsz és tanulsz. Így is tettem, de másnap az idő kegyes volt, így ellátogattam a közelben lévő Byōdōinbe, ami eredetileg ugyan Minamoto no Shigenobu villájának épült 998-ban, de aztán Fujiwara no Yorimichi úgy gondolta, jobb lesz ebből buddhitsa templomot csinálni, így át is épült annak 1052-ben. Most így néz ki:

Ám miközben ezek a történések zajlanak, valami mindig megzavarja a nyugalmat. Hogy mi az? A japán választási kampány. Magyarországon, ha az ember nem akar foglalkozni vele, akkor nem néz tévét, nem olvas híreket, a plakátokat pedig figyelmen kívül hagyja. De elmondom, mi történik itt: autókból üvöltik a választási programot, mint valami megveszekedett Family Frostos. Már reggel fél 9 körültől hasítja keresztül a levegőt a támogatjukagyerekekoktatását, biztonságosésélhetővárostteremtünk, engemválasszatooooook!. Nem tudod kikapcsolni. Nem tudsz elbújni. Nincs menekvés. Hála az égnek azonban vasárnap rendben lezajlottak a választások, így most nyugalom van. Csend és nyugalom. Lenne. De valami zaj üti meg már megint a fülemet. Vonaton, óra alatt, alvás közben: a saját köhögésem. Hogy miért? Mert Allergia-pajtás úgy gondolta, ha eddig nyugtom volt tőle, hát most Japánban szenvedjek. Én pedig behódolok és szenvedek, és krákogok és viszket a szemem. Miután a sokadik japán is azt javasolta, vegyek maszkot és megváltozik az életem, vettem, így most én is maszkban tolom, mint ők, így várom a megváltást, de persze azért gyógyszert is vettem, a gyógyszertáros bácsi pedig látva a nyomoromat, kezembe nyomott egy marék torokfertőtlenítő cukorkát ajándékba.
Allergia ide vagy oda, az órák azért zajlanak, és úgy adta az ég, hogy szinte az összes tárygra, amin részt veszek, beadandó a vizsgakövetelmény. Mint kutató, elvileg vizsgáznom nem kellene, de mivel csupa kutatási témámhoz kapcsolódó óra, így elég furán venné ki magát, ha azt mondanám, hogy nem, köszi gyerekek, nem írok beadandót, na meg amúgy is, meg kell tanulnom tisztességesen beadandót japánul is, úgyhogy adok az érzésnek. Számszerűsítve ez eddig 8 darabot jelent. Hurrá!

A héten hétfőn ellátogattam az első karuta edzésre is. Van még mit tanulni, bőven van. A klubtagok nagyon kedvesek, és megkértem őket, hogy ne finomkodjanak velem, mert akkor nem fejlődök sehova. Az eredmény: az eddigi maximum megszerzett kártya egy meccs alatt:6. Erre bizony csak egy megoldás van: részt venni a heti mind a 4 edzésen, ami azt jelenti: csak este 9-fél 10 körül érek haza ezeken a napokon. Szerencsére közben van néhány lukas óra, amit eltölthetek a könyvtárban a beadandókon dolgozva.

A mai napon nem volt edzés, így a klasszikus japán irodalomtörténet óra után elindultam haza, de úgy gondoltam, az ebédemet az iskolához közeli folyóparton fogom eltölteni, hiszen végre jó idő van. Ó, kedves Nap. Oly rég volt már, hogy ily ritkán láttalak. Kérlek, mutasd meg többször aranyló orcádat, mert rohadtul unom már, hogy szinte minden nap szakad az a &#@@&&@ eső. Szedd már össze magad, a vak komondor rúgjon meg, az anyádúristenit. 
Ja, igen. szóval ebéd és folyópart. Vettem egy doboz lazacos rizst, meg két nikumant (hússal töltött gőzölt tésztagombóc), és lecsüccsentem egy kőpadra, miközben arcomat melengette a lágy tavaszi napfény, a folyó pedig úgy morajlott, ahogy a macskák dorombolnak. Elmajszoltam a rizst, majd kibontottam az egyik csodás nikumant. Hármat haraptam bele, amikor hussssss, valami ismeretlen erő kiragadta a kezemből. Aztán ráeszméltem, hogy nem magától repül a nikuman, hanem fönt egy szép nagy barna kányában folytatódik. Kánya pajtás landolás közben elejtette a zsákmányt, a környék hollói pedig nem voltak restek, lecsaptak rá, és pillanatokon belül barna és fekete szárnyak tengere vett körbe. Itt eszik a mocskok, ni:

Miután lefényképeztem a tetteseket, hazafelé vettem az irányt, és a második nikumant már a lakás biztonságában majszoltam el, de biztos ami biztos, a függönyöket behúztam. Jönnek még posztok, ha a madarak is úgy akarják, ételekről, Hyakunin Isshu múzeumról és egyéb érdekességekről. Tartsatok velem továbbra is.