Ha az ember már háromszor is beavászkodott Japánba minden probléma nélkül, akkor abba a hitbe ringatja magát, hogy ez negyedik alkalommal is így lesz. De mondok valamit: NEM. Mert a check-in gépek alig működnek, amikor végre működnek, akkor meg ezt mondják, hogy nem tudnak becsekkoltatni. Aztán  az amsterdami időjárás hozzákanalaz némi késést az egészhez, a Japánba való bejutás pedig az eddigi 20-30 perc helyett kettő és fél órát vesz igénybe, mert vagy a sakurák virágzása, vagy a sok koreai, vagy a sok ösztöndíjas érkezése, esetleg egy random Godzilla támadás miatt feltorlódtak a népek. Mindez pontosan elég ahhoz, hogy az érkezés utáni csodálatosan felépített tervet, miszerint a legsürgősebb papírmunkákat már aznap elintézzük, úgy rúgja föl páros lábbal, mint vak komondor a jó háziasszonyt.

Ezek voltak a kezdeti szenvedések, de végül szerencsésen megérkeztem a szállásra, ami valahol  félúton van a saját bérelt lakás és a kolesz között. A helyet nagyrészt külföldi diákok és tanárok lakják, de akadnak japánok is. A szobába belépve fogadott az első sokk: nincs ágynemű. Sebaj, mondják az irodában, lehet kölcsönözni, de csak másnaptól. Úgyhogy első éjszakám gyakorlatilag a repülőgépes alvás folytatása volt, pokrócba tekeredve (azt hoztam magammal), dideregve, de azért legalább sikerült szintet lépni: immáron vízszintben vacoghattam végig az éjszakát. De vacogás ide vagy oda, szeretem a környéket, gondoltam, mikor reggel felkeltem és körbetekintettem.

A következő nap aztán elém jött egy kedves sulis ember a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó irodától, és soványmalac vágtában elvégeztük a következőket: lakcím lejelentés, éves egészségbiztosítás, nyugdíj (tanulóknak nem kell fizetni, de regisztrálni kell), bankszámla nyitás. Ez egy délelőtt alatt meg is volt, ami több mint csodálatos, de mire az iskolába értünk, már szédelegtem a fáradtságtól, és jet-lag úr is rugdalta az agyam rendesen, de a professzorommal való találkozásra azért összeszedtem magam, hogy legalább pár szót értelmesen elnyökögjek. Ó igen, a professzor. Rengeteg könyvet írt Hyakunin Isshu témában, kaptam tőle rögtön ötöt ajándékba. Meg egy feladatot, hogy az eddig bekért beadandókat egészítsem ki, amit remélhetőleg a héten be is fejezek, már ha végre lesz net a szobámban. Ó igen, a net: Japánban nehezebb ingyen wifit fogni, mint a Hortobágy közepén, és itt minimális a költői túlzás, bár lehet hogy úgy igaz, ahogy mondom. A szobámban elvileg van kábeles net. Elvileg, Gyakorlatilag nincs. Pár nap után összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam a helpdesket. A fél órás ide kattints-oda kattints-van-e net-nem még nincs-húzd ki-dugd be-kattints ide-látod-e a hálózati és megosztási központot- ja, látom de net az nincs- párbeszédnek meglett az eredménye: még két nap, és kapok egy új routert vagy valamit. Na de kanyarodjunk vissza.

Miután a professzorral is beszéltem, kiválogattam a tárgyakat, amikre be szeretnék járni (kutatóként nem kell felvennem őket), aztán elindultam a nap legnagyobb projektjére, immár egyedül: telefon vásárlás, mégpedig okos. Mentem-mendegéltem, egyszer csak elértem a Yodobashi névre hallgató hatalmas üzletbe, ahol van minden elektromos meg nem elektromos dolog, mi szem-szájnak ingere. Meglátom a Softbank mobilszolgáltató üzletét, bemegyek és azt mondom: jónapot kendteknek szép japán férfiak, adjátok nekem ide a legolcsóbb okos telefont sok-sok internettel, de iziben, mert ha nem, lerúglak titeket nyereg alatt puhított pacallal. Oda is adták két éves hűségnyilatkozattal, bár annyira nem volt iziben, a rendszerük kicsit belassult (kérem, még várjon 15 percet, még 15, nézze addig meg a tokokat, még 30, jól van fiúk, elmegyek kajálok egyet, addigra csak befejezitek), de végül ez sem akadályozhatott meg abban, hogy megszerezzem tőlük azt, amit akartam. És hogy ez miért fontos? Mert annyi közöm van az irányérzékhez, mint egyszeri orbánviktornak a liberalizmushoz, ezért kell a telefon, ami　megmondja, hogy jányom, itten pedig átszállsz erre és erre a vonara, oszt onnan a lábaidon mész tovább egyenesen. Ráadásul Japánban nem az van. hogy van egy BKK, oszt csókolom. Egy városban kismillió különböző cég által üzemeltetett kismillió különböző vonat van, és ember legyen a talpán, aki ezen kiigazodik elsőre egy szimpatikus okosmtelefon segítsége nélkül.

A fentiekkel azt hiszem, a nagy része megvolt a rázósabb dolgoknak, bár belengették, hogy lesz még itt papírmunka, de én a telefonommal olyan boldog vagyok már így is, mint Boris Vian Piros fűjében a kutya a Vapitijével. Jöhet bármi, állunk elébe, én és a telefon. 

Mire a pénteki hercehurca véget ért, és fáradtan hazaestem, már ott várt az ágyamon a csoda: a megrendelt takarók és huzatok. Bekucorodtam hát, és aludtam, mert másnap irány Gifu, vár az Endō család. A legnagyobb lányuk, Ayame magyar szakos, és akkor lettünk jóban, amikor nálunk tanult. A figyelmesebbek itt talkozhattak már vele a blogon. A velük töltött idő csupa móka volt és kacagás.

1, Láttam sok szép cseresznyevirágot (Na jó, ilyenkor nagyon oda kell tenni magunkat, ha szem elől akarjuk téveszteni őket, tele van minden cseresznyevirággal.)

2, Láttam fesztiválon Omikoshi-t (röviden: emberek rohanva-kiabálva cipelnek egy hordozható templomocskát)

3, Voltunk a Wakamiya nevű izakayában, ahol rengeteg finomságot ettünk és ittunk.

4, Másnap elvittek Hikonéba, ahol láttam Hikonyant, a város kabalafiguráját

5, Este beültünk egy sushizóba, ami alapvetően kaiten-zushi volt (futószalagon jön a sushi, az ember meg lekapkodja amit akar), de egy érintőképernyőn lehetett külön rendelni, és a rendelés a felső futószalagon odacsusszant az ember orra elé. A tányérokat egy kis nyílásba kellett visszadobálni, és ha bedobtál ötöt, a képernyőn megjelent egy random videó. Ha a videóban nyerünk, a képernyő feletti tartályból lepottyan egy műanyag labda, benne egy pici ajándékkal. (Egyszer nyertünk, könyvjelzőt kaptunk.)

Ezen kívül még kaptam rengeteg dolgot a lakáshoz, vízforralót, hajszárítót, tányérokat, serpenyőt, miegymást, úgyhogy már tudok főzni is (a  szoba minikonyhájába be van szerelve egy főzőlap). Vettem is nagy örömmel két szelet makrélát (100 yen, kb. 250 Ft.), és gondoltam, megsütöm boldogan. A boldogan sütés teljesült, de a halszagot Japán összes istensége sem fogja a büdös életbe kihessegetni a lakásból.

Hétfőn újult erővel mentem be az egyetemre, ahol ebéd közben belefutottam a professzoromba, és felajánlotta, hogy megmutatja a császári palotát, ami a suli mellett van, ezzel folytatom a következő gondolathúsban.