Régen volt egy Krokett nevű, krokett színű hatalmas kandúrom. Akárhányszor ránéztem, mindig megkívántam a krokettet, azt az ételt, amit nem lehet nem szeretni. Természetesen én is szeretem. Azt nem tudom, hogy a krokettet szerető emberek között vannak-e rosszak, de azt tudom, hogy egy embert aki egy asztalnál ártatlanul krokettet eszik, nem tudnék a háta mögött hirtelen megtámadni egy ütővel. Az is igaz, hogy mondjuk egy yakinikunál nem jobb, de igazán sok szálon szövődik az életemhez, így most elmesélem a történetünket.
A feleségem nem nagyon szeret olajban sült ételeket készíteni, ennek köszönhetően nem nagyon emlékszem, hogy a házasságunk óta krokettet, vagy tenpurát készített volna nekem. Ezért ha krokettet szeretnék enni, el kell mennem itthonról és készen venni, hacsak nem készítem el én saját magamnak. Mivel nem esik nehezemre a sütés-főzés, olykor neki is állok és készítek egy adaggal.
Elmegyek, veszek krumplit, megfőzöm, összetöröm, összekeverem hússal, formákat gyúrok belőlük, majd egyenként belehempergetem őket a lisztbe és végül fagyasztóba teszem őket. Később, ha megkívánnám, akkor csak kiveszem a kellő mennyiséget, kiengedem és olajban megsütöm. Anno úgy gondoltam, hogy többször nekiállni elkészíteni elég pepecs munka, ezért körülbelül félévente csináltam egy adagot és az egészet bedobtam a fagyasztóba. Akkoriban volt egy hatalmas nagy hűtőm direkt azért, hogy kiszolgálja ezt a szokásomat. Így működve én és a krokett egy ideig páratlanul ártatlan és boldog baráti kapcsolatot ápoltunk.
Azonban, mint ahogyan valahol az Odawara-Atsugi úton civil autónak palástolt járőrkocsi vár a szabálytalankodókra, úgy várt a katasztrófa is, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphasson rám. Egy nap a hűtő hirtelen végérvényesen tönkrement. Úgy hiszem, hogy valószínűleg kijött belőle a gáz, mert áram volt benne, de egyáltalán nem akart hűteni. Ennek köszönhetően az összes lefagyasztott krokett alap kiengedett és Ophelia halálához hasonlóan lelték meg végzetüket. Ráadásul mindez hétvégén történt, így szerelőt sem tudtam hívni. Két választásom volt; vagy kidobom az egészet, vagy amennyit csak tudok megsütök és megeszek. Szóval megsütöttem őket. Két napig csak krokettet ettem. Fájdalmas két nap volt. Az eset után pedig több éven keresztül rá sem tudtam nézni a krokettekre.
Egyik álmomban egy kegyetlen krokett-alakulat kerített be, megtámadtak, ütöttek és rúgtak. Aztán telt-múlt az idő és ennek a szerencsétlenségnek az emléke fokozatosan elhalványult és újra megbékéltem a krokettel. Annyira azért még ma sem vagyok kibékülve vele, hogy nagy adagokat fagyasszak le (ha már csak arra gondolok, hogy lehet megint elromlik a hűtő, akkor már belenyilall a fájdalom mellkasomba), de néha elmegyek a bevásárlónegyedbe és ott veszek az egyik ártustól. Aztán a szomszédjában lévő pékségből veszek frissen sült zsemlét, elmegyek a közeli parkba, a zsemle közé teszem a krokettet és anélkül, hogy mindenféle komoly dolgon töprengenék, egyszerűen csak eszem.
A világon számos gourmet étterem létezik, de van ahhoz fogható, olyan jó érzésű, felemelő dolog, mint egy őszi délutánon, egy park padján ülve tűzforró burgonyakrokettes szendvicset majszolni? Kizárt (költői kérdés). Kezdem azt érezni, hogy ebben a könyvben nagyon sok történet szól az ételekről.
Itt tessék beszólni!